Bűvös kocka, avagy hogyan védhette a világ egyik legjobb találmányát a világ egyik leggyengébb szabadalma?

A bűvös kockát Rubik Ernő 1974-ben találta fel, az akkori szocialista párt regnálása idején. Bátran nevezhetjük a kockát az innováció állatorvosi lovának: az összes hibát elkövették vele kapcsolatban. Aki végig követi a kocka történetét, az pontos képet kap a „virágzó szoc’alizmus” gazdasági működéséről, akkor is, ha éppen a Marsról jött. Ehhez nem kell más, mint elolvasni Mezei András kiváló könyvét: „Magyar kocka avagy Még mindig ilyen gazdagok vagyunk?” (Magvető Kiadó, 1984).

Rámosolygott a szerencsétlenség

A történet egyetlen pozitív hőse maga a feltaláló, Rubik Ernő, illetve két külföldi magyar, akik felismerték és haszonélvezőként felkarolták a találmányt. A vállalati/szövetkezeti, hatósági szereplők a szocialista kényszerpályán, az akkori szokás szerint gurították, ami kocka, és lihegve cipelték, ami kerek. „Rájuk mosolygott a szerencsétlenség” írta Mezei András, aki könyvében keresi kérdéseire a választ: Hogyan lehet, hogy utolsóként jövünk ki a forgóajtón, amikor elsőként mentünk be? Hogyan lehet, hogy a kocka, amin oly sokan meggazdagodtak, tönkretette a magyar gyártó-céget? Igaz-e, hogy nagy árat fizetünk azért, mert nem rendelkezünk kellő szellemi tulajdonvédelmi kultúrával?

A szabadalmakkal kapcsolatos kommunikáció sohasem volt tökéletes. Bár akkor még legalább nem tették hozzáférhetővé a szabadalmi titkokat a szabadalmi hivatalban, mint a mostani botrány során, amelyet az MSZTE leplezett le. De még emlékezhetünk a korabeli pletykákra, melyek szerint a bűvös kockát elfelejtették Hong Kongban levédeni, ezért onnan elárasztották a világot. Ez a kósza hír többszörösen is téves. Egyrészt a szabadalmi oltalom nemcsak a gyártásra, hanem a forgalmazásra, használatra is kiterjed, ezért csak Hong Kongot lehetett volna elárasztani. Másrészt a kockát valójában csak Magyarországon szabadalmaztatták, ott is elég rosszul (utóbb Belgiumban próbáltak egy gyenge oltalmat szerezni).

A kétkedőknek meg kell, hogy ismételjem: a kockát, mint találmányt külföldön sehol sem védték le, az a magyar szabadalmi bejelentés közzétételétől, azaz 1976. október 28-tól közkincsnek számított külföldön. Ennyire dilettáns volt az akkori rendszer, amelynek hibáiból még most is tanulhatunk. Ezek után valóságos csoda, hogy a kockát a világ egy része Magyarországhoz és Rubik Ernőhöz köti. Csupán a szerencsének köszönhetően szerzett az ország hírnevet, és némi dollárbevételt, Rubik Ernő pedig a 120 millió eladott kocka egyharmada után kaphatott kockánként némi licencdíjat – ha hinni lehet a számoknak.

Hogyan lesz elsőkből utolsó?

Próbáljuk meg rekonstruálni a történet lépéseit. A feltaláló feltalálja a találmányt, és annak rendje és módja szerint felkeresi az akkor elérhető legnagyobb szabadalmi irodát. Az áraktól megrettenve privátban bízza meg az iroda szabadalmi ügyvivőjét, aki valójában nem közvetlen ügyvivői feladatokkal, hanem újdonságkutatással megbízott alkalmazott, és aki közvetlenül az ügyféllel íratja alá a beadványt. Az újdonságkutató gyengén, de levédi Magyarországon a találmányt, és úgy tűnik ezzel letudta feladatát, mivel irodája nem tett érdemi külföldi bejelentést az elsőbbségi évben. Akkor Magyarország még nem volt tagja a PCT-nek, azaz a Nemzetközi Szabadalmi Egyezménynek, így csak országonként lehetett volna külföldi bejelentést tenni. Abban az időben egy magánszemélynek, így Rubik Ernőnek, aki akkor főiskolai tanársegéd volt, általában nem volt annyi pénze, hogy külföldön levédje találmányát.

A feltaláló felkeres egy magyar játékgyártó céget, és belföldi hasznosításra felajánlja találmányát. A cég 1975. 03. 18-án közli, hogy „újításként” elfogadja a találmányt és hasznosítási szerződést fog kötni. Ezután a találmány a főmérnök fiókjában landol. 1975. 12. 01-én Rubik Ernő levélben reklamál, mire szerződést kötnek vele. 1977-ben jelent meg először a kocka a magyar piacon, de akkor még nem fogyott egyáltalán.

Mezei András költői kérdésével még a szocialista cenzorok sem tudtak mit kezdeni: „Az abszolút eredeti, rendkívüli, jól védett, egyedi találmányok áruexportja széles körű reklámozással, a piacok rendszeres ellátásával – nem ez volna a maximális profitszerzési lehetőség egy nyersanyagokban szegény kis ország számára?!”

Mezei András az illetékeseknek is felteszi kérdését: miért nem védték le a találmányt külföldön? Nos, a válaszok elképesztő iparjogvédelmi hozzá nem értést tükröznek. A gyártó cég elnöke arra hivatkozik, hogy a magyar szabadalmi bejelentés hiányosságai miatt megkerülhető lett volna külföldön (vajon ezt honnét sejti, mert valóban így van, de akkor azt is tudhatná, hogy ez javítható). A gyártó cég főmérnöke és a feltaláló szerint az elsőbbségi év lejárta után már nem lehet külföldre szabadalmat bejelenteni. A főmérnök szerint ez az „uniós szabadalom” drága is lett volna. Az említett könyv szerint később a szövetkezet új elnöke úgy nyilatkozik, hogy a „világvédelem” sokba került volna, de „később bejelentettük 50-60 országban” (szegény a védjegyet vélte szabadalomnak).

Hibák és tévedések 

Nyilvánosság

Csak olyan dolgokat lehet szabadalmaztatni, amelyek még nem kerültek nyilvánosságra. Ez alól kivétel az elsőbbségi bejelentés. A Párizsi Uniós Egyezmény alapján, ha egy országban bejelentenek egy szabadalmat, akkor annak elsőbbségével egy évig külföldön is bejelenthető a találmány, akkor is, ha az nyilvánosságra jutott. Így egy külföldi szabadalmi bejelentésnél a magyar elsőbbség valóban csak egy évig vehető igénybe, de ezt egyáltalán nem kötelező igénybe venni, ha a találmány egyébként nem jutott nyilvánosságra! Tekintve, hogy a találmány a főmérnök fiókjában landolt, az nem jutott nyilvánosságra legalábbis a magyar szabadalmi bejelentés közzétételéig (1976. 10. 28.) nem.

Közzététel

A magyar bejelentés szabadalmi ügyvivőjének kérnie kellett volna a közzététel mellőzését, ekkor a találmány – e tekintetben – csak az oltalom megadásának megjelenési napjától, azaz 1977. 12. 31-étől tekinthető nyilvánosságra jutottnak. Ennél talán némileg korábbi a magyar forgalomba hozatal 1977. késő őszi napja, így addig a napig még a találmány bárhol bejelenthető lett volna külföldön. Ma már nincs ilyen lehetőség, de az akkor hatályos szabadalmi törvény (1969.évi II.tv.50.§) megengedte a közzététel – kérelemre történő – mellőzését, és erről illett volna a feltalálót tájékoztatni, illetve egy találmánnyal foglalkozó cégvezetésnek erről alaposabban kellett volna tájékozódnia.

Külföldi oltalom hiánya

A gyártó cég által vélt „uniós szabadalom” nem más, mint az említett Párizsi Uniós Egyezmény alapján az elsőbbség igénylése egy külföldi bejelentésnél. Ez azonban nem feltétele a bejelentésnek, ráadásul nem is lehet „egyben” igénybe venni, hanem egy-egy konkrét országra egyenként kell kérni. Hazánkban a PCT 1980-tól hatályos, így akkor a külföldi szabadalmaztatásra csak országonként volt lehetőség. Tény, hogy az országonkénti szabadalmaztatás sok ország esetén drága, és akkor a kockáról még nyilván nem lehetett sejteni közelgő karrierjét. Azonban biztos vagyok benne, hogy legalább egy pár országban megengedhette volna magának a gyártó cég, hogy levédje a találmányt. Például, ha csak Németországban és az USA-ban megtették volna ezt, már akkor is óriási piac lett volna lefedve. E két ország egy cég számára nem került volna sokba.

Megkerülhető igénypontok

A magyar szabadalmi bejelentésnek jogilag semmi köze nem lett volna a külföldi bejelentésekhez, ezért, ha a gyártó cég úgy vélte, hogy a szabadalmi oltalmi kör gyengén lett megfogalmazva, senki sem gátolta volna meg, hogy kijavítsák a hibát, és a külföldit már jól jelentsék be. Hozzá kell tenni, hogy a magyar elsőbbség igénylése esetén is maradéktalanul kijavíthatók lettek volna az igénypont hibái. Nem csak azért, mert az akkori szabadalmi törvények e tekintetben rugalmasabbak voltak; e javítást ma is meg lehetne tenni. A szabadalmi leírás ugyanis minden lényeges információt tartalmazott, a külföldi igénypont oltalmi körének pedig nem kell egyeznie az elsőbbségi szabadalmi bejelentés oltalmi körével.

Formavédelem

Arra senki sem gondolt időben, hogy design oltalmat is lehetett volna kérni. Az akkor ipari mintának nevezett oltalom 10 évre adhatott volna védelmet a külső megjelenésre, és külföldre ugyanúgy bejelenthető lett volna. Ma már formatervezési oltalomnak nevezzük, és akár 25 évig fenntartható ez a fajta – a szabadalomnál sokkal olcsóbb – külső védelem. Ráadásul a kocka tipikusan olyan termék, amelynél a külső forma védelme is jelentős eredménnyel kecsegtetett volna. Ezt a védelmet elég lett volna az előtt megkérni, mielőtt a kockát végleges alakjával kezdték el forgalmazni

Dilettantizmusból világsiker
E dilettantizmus ellenére, hogy lehetett a kocka mégis világsiker? Egy bécsi magyar matematikusnak kezébe akadt egy bűvös kocka, és nagyon megtetszett neki. Elhatározta, hogy világsikert csinál belőle. Később összefogott egy kis angol cég szintén magyar származású játékmenedzserével, aki a világ egyik legnagyobb játékgyárának ajánlotta be a terméket. Ezután valóban rögtön megindulhatott volna a világkarrier, ha nem a szocializmus 22-es csapdáit kellett volna kerülgetni. Így kerül képbe ismét a gyártó cég, aki nem tud rögtön nagy mennyiségű rendelést teljesíteni, mert a szükséges fejlesztéshez nem kap az akkori Nemzeti Banktól időben fejlesztési hitelt (más magyar cégnek pedig nem akarja kiadni a gyártás egy részét), így kerül a képbe a gyakorlatilag monopolhelyzetben lévő külkereskedelmi vállalat, aminek először csak púp a hátán a kocka, mert inkább az importhoz ért, mint az exporthoz. Mint talán ismeretes, akkor a külkereskedelem is szocialista monopólium volt.

A nagy amerikai játékgyár a külkereskedelmi céggel 1979 őszén szerződött. Rögtön rendelt következő nyárig félmilliót, őszig további félmilliót. A magyar gyártó cég valóban heroikus módon próbálta a rendelést teljesíteni. Tekintve, hogy az amerikai cég tisztában volt a szabadalmi oltalom hiányával, az egyetlen lehetséges védelmi stratégiát választotta: a védjegyoltalmat. A védjegy nem a terméket védi, hanem piaci versenyeszközként a játék nevét. A játéknak a Rubik-kocka nevet adták (Rubik’s cube), a névhasználatért pedig fizettek a feltalálónak. A másik felmerült név az Inka-kocka volt, ezt a kis angol cég ajánlotta.

Itt szükséges megemlíteni, hogy napjainkban talán elképzelhetetlen lenne ez a megértő magatartás egy kapitalista cég részéről. A két magyar származású közvetítő és a feltaláló iránti lojalitás okozhatta, hogy szerény összeget áldoztak, az akkor még be nem vezetett név használatára, és, hogy a gyártást – a szocializmus útvesztői ellenére – a magyar piacon képzelték el. Az égvilágon senki sem akadályozhatta volna meg őket, ha a jogilag közkincsnek számító kockát elkezdik, például Inka-kocka néven árulni, és magasról tojnak a magyar külkereskedelmi vállalatra és feltalálóra. 

Egyedül a Rubik név és a „Made in Hungary” volt az, amely Magyarországot e tekintetben híressé, a kreatív játékok Mekkájává tette. Az amerikai cég később – a magyar gyártási kapacitás nehézségei miatt (például Távol-Keleti selejt kockát címkéztünk át magyarrá) – a gyártás nagyobb részét már külföldről rendelte. Védelem hiányában nagyon hamar megjelentek az utánzók is. Ekkor már a magyar ár drágának is bizonyult. A magyar vezetők azonban nem csökkentették az árat, mert az export ár a belföldi árhoz volt kötve, a belföldi ár mérséklése viszont csökkentette volna a vezetők prémiumát, amely viszont a belföldi árhoz volt kötve (újabb 22-es csapda).

Sok kicsi sokra megy alapon azért jól járt a feltaláló, és igen jól jártak a közvetítők. Az ország számára azonban maradandó értéket az a gesztus hozott, hogy a közkincs ellenére sokan a világban Magyarországhoz kötötték a kockát. Gondolkozzunk el azon, hogy milyen hasznot hozhatott volna, ha valóban levédték volna a legtöbb országban? De ne bosszankodjunk, inkább legyünk büszkék! A kocka egyszerűségében és variációinak gazdagságában megmutatta a világnak a magyar feltalálók kreativitását.

A Rubik védjegy, illetve a Rubik kocka jogai ma már az angol Seven Towns Ltd.-é, amely cég épp a – Magyarországhoz semmiben sem köthető – Inka kocka nevet javasolta eredendően, és amely most magyarok ellen is hevesen lép fel, ha számukra nem tetsző módon, például az innováció jelképeként használják a kockát. Az angol cég a Legohoz hasonlóan szintén a háromdimenziós védjegyben véli megtalálni a Szent Grált, amíg nem törlik védjegyét. A Seven Towns a színeket is megpróbálta levédeni az EU-ban. Az ügy végül az Európai Unió Törvényszékénél landolt, ahonnan vérző orral kellett távoznia (T-293/10-es ügy).

A Negro szomorú kimúlása

Induljunk a kezdetektől! A Negro cukorkát 1925-ben találta fel az olasz származású Pietro Negro Budapesten, akinek az a zseniális ötlete támadt, hogy a keménycukorka-termeléssel keletkező, egyébként kidobásra kerülő törmelékcukrot is fel lehetne használni, ráadásul egy rendkívül hasznos formában - toroktisztítóként. Bár újabban a rasszizmus vádja is felmerült a cukorkával kapcsolatban, láthatjuk, hogy a név nem a negroid rasszra, hanem az alkotó nevére, illetőleg a fekete színre és a kéményseprőkre utal.

Amennyiben levédené találmányát vagy márkáját, keressen minket!

Forrás: http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/

A Negro cukorka túlélte a huszadik század összes rendszerváltozását, és mindvégig megőrizte népszerűségét. Nevének, valamint sajátos grafikájának (a stilizált kéményseprőt ábrázoló képnek) védjegyként való bejelentésével azonban a gyártó Győri Keksz egészen 1991-ig várt, és akkor is csak Magyarország vonatkozásában védette le a nevet és a logót. A védjegyekről tudni érdemes, hogy azok a területiség elvére épülnek, vagyis valaki alapvetően csak abban az országban rendelkezik kizárólagos joggal az adott név vagy ábra használatára, ahol az bejegyzésre került. A Negro gyártói tehát valószínűleg úgy gondolták, hogy a magyar piacon kívül máshol nem szeretnék forgalmazni a terméket, ezért egyetlen másik országra sem kértek védjegyoltalmat.

Időközben a Győri Keksz tulajdonosa az édesség-ipari óriáscég, a Mondelez lett (attól most tekintsünk el, hogy a Szerencsi is gyárt Negrót, ez ugyanis megállapodáson keresztül történik, a két cég között nincsen jogvita). A Negro honlapja még azt az érzést kelti, hogy minden rendben van, de szemfülesek felismerhetik, hogy az oldal 2015-ös állapotot mutat. Több hírportál szerint azonban 2016-tól kezdve a Mondelez éppen vevőt keres a győri üzemnek, „ahol a Negrót is gyártják, összesen 83-an dolgoznak; 59 saját, 19 kölcsönzött munkásuk és 5 portásuk van”. Erre a lépésre az a terv indította őket, hogy inkább a nemzetközileg ismertebb Halls gyártására fókuszáljanak.

Ebben a helyzetben vajon kinek szúrna szemet, hogy egy szerb cég, akik állításuk szerint szintén az 1920-as évek óta, sőt még korábban kezdték az édességipari termelést, éppen be szeretné jegyeztetni a saját Negro védjegyét, többek között Magyarországon is? Sőt, ők nem bízták a dolgot a véletlenre: egyből nemzetközi védjegyre jelentkeztek - ami nem azt jelenti, hogy a világ minden országában levédetnék a nevet vagy a csomagolás sajátos ábráját, hanem azt, hogy a meghatározott országokban az első bejelentés dátumától kezdve őket fogja illetni a kizárólagos jog, hogy a végjegyet használják. Csemegézzünk egy kicsit a listából: a választott országok magukba foglalják Németországot, Franciaországot, az USA-t, a Benelux államokat, Ausztriát, Bulgáriát és Romániát is.

Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az említett szerb cég Szerbiában már 1995-ben bejegyeztetett egy olyan védjegyet, amelyen a „NEGRO” név, illetőleg a stilizált kéményseprő-ábrázolás, tehát a klasszikus negrós zacskó képe látható:

Továbbá olyan állításokat is olvashatunk, hogy a szerb gyár a cukorka termelését már 1917-ben megkezdte. Ez azonban a védjegy használatának szempontjából nem releváns, hiszen a védjegy nem magát a terméket védi - a magyar Negro cukorka receptjét a mai napig üzleti titokként őrzik - hanem a megjelölést (szót, ábrát stb.). És míg Pietro Negro neve alapján az eredeti magyarországi gyártónak megvolt az oka, hogy ezt a nevet válassza, a szerbek esetében ez az ok nemigen világos - különösen a klasszikus kéményseprő-ábra használatáról nehéz elhinni, hogy a magyar cukorkás zacskóktól függetlenül jutott az eszükbe az, hogy nekik mindenképpen ilyen kell.

Mindenesetre, míg a kéményseprő-ábrás zacskó és a Negro név használatára a szerb cégnek alapesetben Szerbia területén joga van, addig a magyarországi használat egy másik történet. Itt a Győri Keksz, illetve a Mondelez felszólalhatna a védjegy bejegyzése ellen, amíg az bejegyzés alatt áll (az erre nyitva álló határidő hamarosan, a hónap végén letelik) arra hivatkozva, hogy neki már korábban bejegyzett hasonló védjegye van; esetleg bejegyzés után bíróság előtt kérhetné a már bejegyzett védjegy törlését rosszhiszemű bejelentésre való hivatkozással.

De miért is zavartatná magát a Mondelez, mikor éppen a Negro termelését akarja felszámolni? Miért fordítana pénzt és energiát egy csak Magyarországon népszerű márka kizárólagosságának fenntartására, hogyha helyette Halls cukorkát akar Lengyelországban termelni?

A Negro szomorú kimúlásának története egyben az iparjogvédelmi tudatosság hiányának története is: a szerb cégnek láthatólag megéri pénzt áldozni arra, hogy több országban levédesse a nevet és a csomagolást, sőt még a cukorkák külső kialakítását is - de láthatóan főleg Magyarországon. Vajon miért? És a magyar Negro gyártói miért nem előzték meg őket? Hogyha a magyar Negro nemzetközileg ismertebb lenne, lehetséges, hogy Halls helyett most Negrót kezdenének gyártani Lengyelországban.

Természetesen a Negro továbbra is népszerű marad Magyarországon, hiszen valaki biztosan gyártani fogja, hogyha megveszik a Mondelez győri gyárát - de komoly konkurenciát kaphat olyan termékek formájában, melyeket rendkívül könnyű összetéveszteni vele. A történetből tehát több tanulság származik: mindenekelőtt az, hogy minden cégnek előre érdemes átgondolnia a szellemi tulajdonának (szabadalmak, védjegyek) védelmével kapcsolatos stratégiáját, illetve azt, hogy mely országok lehetnek potenciális piacok a termékeinek. Nem gondoljuk, hogy a szerbek viccből nyújtottak be védjegybejelentéseket a NEGRO-zacskókra nem csak a környező, de a nyugat-európai országokban is.

Tervezőasztaltól a védett találmányig

Mesélj a projekt elejéről! Honnan jött az ötlet?

Mindannyian a BME építészmérnöki karára jártunk, ahol 2009-ben tudományos diákköri dolgozatot írtunk, amelyben a – szakszóval élve – köztéri ivóvízhiány problémakörét dolgoztuk fel, magyarán, hogy miért nem lehet köztéren ivóvízhez jutni. A kérdés vizsgálata során arra jutottunk, hogy az ideális megoldás mindenféleképp egy olyan szezonálisan üzemeltethető kúthálózat létrehozása, amely egy meglévő, kiépített hálózathoz csatlakozna. Ekkor fedeztük fel a tűzcsapok hálózatát és elhatároztuk, hogy készítünk egy olyan tárgyat, amely átalakítja a tűzcsapokat ivókúttá. Ezt a tárgyat neveztük el Ivócsapnak.

Milyen volt az ötletetek fogadtatása?

Amíg az öltet az elv szintjén maradt, jobb esetben értetlenséget, rosszabb esetben komoly negatív reakciókat tapasztaltunk. Rossz minőségű lesz, műszakilag megoldhatatlan, elhordják fürdővíznek, senkit nem fog érdekelni stb. Ennek ellenére elhatároztuk, hogy legalább egyszer mindenképpen kipróbáljuk, és önköltségen legyártottunk egy prototípust, amelyet 2013 nyarán több fesztiválon is teszteltünk. A fogadtatás nagyon pozitív volt, sok lendületet kaptunk, és bebizonyosodott, hogy az ivócsap jó vízszolgáltató megoldás hőségriadók, fesztiválok alkalmával.  Ezután egy ideig egyetemi tanulmányainkra fókuszáltunk, így a projekt kissé háttérbe szorult, de 2014-ben újult erővel elindultunk a Design Terminál Smart City Lab Budapest pályázatán, amelyet víz témakörben megnyertünk. A pályázat támogatást nyújtott termékfejlesztésre és 11 db ivócsap legyártására, illetve ekkor először lehetőségünk nyílt együttműködni a Fővárosi Vízművekkel.

Mi vett rá titeket, hogy ötleteteket levédjétek?

Amikor a Vízművekkel közösen kezdtünk dolgozni a projekten a pályázat keretében, több jogásszal is beszéltünk, és mindegyikük azt mondta, hogy el kellene indulni a szabadalmaztatás irányába. Számos irodát megkérdeztünk, de az árakat látva elborzadtunk. Végül a véletlen hozta úgy, hogy találkoztunk Pintz Györggyel, aki azt javasolta, hogy legyünk egy Pro Bono projekt tesztalanyai, amellyel megtakaríthatjuk a szabadalmi ügyvivő díját. Ennek a felkérésnek végül örömmel eleget is tettünk.

Hogyan találtatok befektetőket?

Ez alapján mi egy kicsit kivételnek számítunk, mert mi már a kezdet kezdetétől a különböző vízművekkel és önkormányzatokkal partnerségben dolgoztunk, így nem kellett külön a kockázati tőke hozzájárulását keresni.

A jövőt szem előtt tartva természetesen folyamatosan fejlesztjük az üzleti modellünket. Az ehhez tartozó egyik következő ötlet, hogy lehessen ivócsapokat „örökbefogadni.” Ez úgy nézne ki, hogy tipikusan egy nagyobb vállalat presztízs vagy marketing megfontolásokból örökbe fogadja mondjuk az irodaháza körüli négy-öt csapot. Ezzel a vállalati felelősségvállalás jegyében cselekedhetnek egy élhetőbb város megvalósításáért.

Milyen marketingstratégiát alkalmaztok az Ivócsap projekt népszerűsítésére?

Tisztában vagyunk vele, hogy a jó márka igen fontos, és hogy ezt a terméket is brandingelni kell. A vízművekben ebben is maximálisan partnerekre találtunk, hiszen nekik az ivóvíz presztízsének emelése egyik kiemelt céljuk.

Mit tanácsoltok azoknak, akik még nem vágtak bele?

Röviden azt, hogy merjenek. Kicsit hosszabban azt, hogy kitartó munkával és alapos tervezéssel az akadályok átugorhatók. Mi is először azt gondoltuk, hogy a vízművek, mint nagy állami intézmény, teljesen megközelíthetetlen. Ehhez képest együttműködő partnerre leltük benne, és kitartó munkával haladunk a siker felé.

Az Ivócsapról projektről bővebben ide kattintva olvashat.

Ismert márkanév a domainben - mikor, hogy?

Egy saját márka kiépítése és felfuttatása bizony embert próbáló feladat, és nem is sikerül mindenkinek. Ahhoz, hogy egy brand világhírűvé, vagy akár „csak” európai szinten ismert kereskedelmi névvé váljon, hatalmas anyagi és emberi ráfordítás szükséges. Aki nagyban gondolkodik, annak mindenféleképpen érdemes ezt az utat választania. A márkavédelem legegyszerűbb és egyben leghatékonyabb módja a védjegy, mellyel a cég neve, logója, vagy áruinak/szolgáltatásainak megnevezése sajátítható ki.

De mi van, ha nincs kedvünk, erőforrásunk, tőkénk egy saját brand kiépítésére? Meg lehet próbálni ismert márka farvizén evezve sikereket begyűjteni, de ilyenkor extrém körültekintéssel érdemes eljárni, mert könnyen lehet nagyot bukni.

Jogszerű eset azonban, ha ismert márka javítására, karbantartására, vagy ahhoz kapcsolódó alkatrészek eladására szakosodik valaki. Alapesetben a bejegyzett védjegy alapján a jogosultnak kizárólagos joga van a megjelölés használatára, viszont ez alól kivétel, ha valaki az üzleti tisztességgel összhangban használja a védjegyet, például amennyiben az kell az áru/szolgáltatás rendeltetésének jelzésére (különösen alkatrészek esetében). Egy életbeli példánál maradva, egy BMW autók javítására szakosodott autószerelő nem írhatja le saját szolgáltatását anélkül, hogy ne jelölné meg a BMW-t, mint márkát. Erre az élethelyzetre volt tekintettel a jogalkotó, amikor meghatározta ezt a kivételt.

A helyzetek értékelésénél különösen fontos, hogy mit jelent az üzleti tisztesség, hiszen ha ez nem áll fenn, akkor a védjegybitorlás következményeivel is számolni kell.

Nem felel meg az üzleti tisztesség követelményének, és ezért érdemes tartózkodni az alábbi magatartásoktól:

1. A használat olyan benyomást tesz, hogy kereskedelmi kapcsolat áll fenn a márkanév jogosultja és a védjegyhasználó között

2. A használat sérti a védjegy jó hírnevét (például alacsony színvonalú a kapcsolt szolgáltatás)

3. Az árut az eredeti utánzataként mutatják be

De mi a helyzet az internetes forgalom világában domain esetén?

Elméletileg itt is hasonló a szabályozás, de a helyzet ennél bonyolultabb, ugyanis domain vita esetén eljárhatnak mind bíróságok, mind a választottbíróságként működő regisztrációs döntnökök.

A bíróságok kissé egyszerűsítő módon azt az elvet követik, hogy védjegy feltüntetése domain névben automatikusan megvalósítja a védjegybitorlás tényállását, és jöhet a kártérítés, eltiltás, elégtétel stb. Ha valaki véletlenül ilyenbe fut bele, érdemes akár a Kúriáig is elmennie, mivel ez a gyakorlat a jogszabály téves értelmezésén alapszik, és ha fennáll a korábban említett kivétel, akkor az felülvizsgálati jogalapot jelent.

A regisztrációs döntnökök már többnyire gyakorlatiasabban közelítik meg a problémát, és nagyobb teret engednek a védjegyoltalom ezen kivételének.

Érdekes eset volt a nespressokompatibilis.hu ügyében hozott döntés. A tartományt a Nestlé kívánta megszerezni magának, és ennek érdekében eljárást kezdeményezett a regisztrációs döntnök előtt. A domain rögtön átirányította az oda látogatót a cafeitalia.hu oldalra, ahol többféle kávé mellett Nespressoként feltüntetett változatot is kínált eladásra a honlap használója. Hivatkozott arra, hogy a bejegyzett nemzetközi védjegy jogosultja, valamint a domain használója nem Nespresso márkájú, hanem csak azzal kompatibilis termékeket forgalmaz.

A döntnök álláspontja szerint: A tartozékok kapcsán a fogyasztók számára releváns információt (a kompatibilitást) a védjegy megjelenítése nélkül nem lehet közölni.

Ugyanakkor az a tény, hogy a cafeitalia.hu honlapon nem Nespresso kompatibilis, hanem Nespresso termékek kerültek feltüntetésre, már nem felel meg az üzleti tisztesség követelményének.